|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 4 találat | lapozás: 1-4 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kenedi János 1995. március 8.Hazai és külföldi értelmiségiek átnyújtották az Országgyűlésnek Nyilatkozat a Magyarok Világszövetsége megújításáért című javaslatukat. A nyilatkozat aláírói szerint az MVSZ nem felel meg hivatásának, nem az összmagyarságot tömörítő szervezet, hanem egyetlen politikai irányzat "világszövetsége". Az MVSZ a maga világnézetén kívül semmilyen más felfogást nem tűr meg. A nyilatkozatban Pomogáts Bélára, az Anyanyelvi Konferencia elnökére is hivatkoznak, aki szerint álszervezetek kaptak a magyarországi tagozat felépítésénél vezető szerepet. Az aláírók kifogásolták azt, hogy ha kisebbségi szervezetek anyagi támogatásért az MVSZ-hez fordultak, az Illyés Alapítványhoz küldték őket. Az aláírók az Országgyűlést kérték arra, hogy vizsgálja meg az MVSZ működését. Az 1995. január 20-án kelt nyilatkozat ötvenhárom aláírója között van többek között: Ágoston Vilmos író, újságíró, Beke Kata, Bodor Pál újságíró, Cs. Gyimesi Éva /Kolozsvár/, Donáth László lelkész, országgyűlési képviselő, Eörsi István, Faludy György, Fejtő Ferenc, Győrffy Miklós újságíró, Halász Péter író /München/, Jancsó Miklós filmrendező, Kende Péter, Kenedi János, Lőcsei Pál, Méray Tibor, Nagy Csaba /Zürich/, Nagy Pál költő /Párizs/, Tibori Szabó Zoltán, a Szabadság (Kolozsvár) napilap főszerkesztője, Ungvári Tamás. /Magyar Nemzet, Magyar Hírlap, márc. 8./ Sajnálatos, hogy az MVSZ-t támadó nyilatkozat ilyen széles nyilvánosságot kapott a magyar sajtóban, a szervezet tevékenységéről azonban kevés szó esik, jelentette ki Bakos István, az MVSZ főtitkára. A levelet Nagy Csaba küldte szét a világ számos MVSZ-szervezetéhez. Bakos István elmondta, hogy már korábban is tudomásuk volt a levélről, de nem akartak reagálni a fejléc és aláírás nélküli papírra írt vádaskodásokra. Furcsának tartotta, hogy az aláírók nem az MVSZ 1992-es kongresszusán mondták el véleményüket. /Cáfol a világszövetség főtitkára. = Esti Hírlap, márc. 9./ A világ negyven országából mintegy 850 ezer tagot összefogó MVSZ főtitkára, Bakos István alattomos támadásnak minősítette a nyilatkozatot. Ismertté vált az, hogy a szerző Nagy Csaba, aki már korábban hírhedtté vált a határon túli magyarok körében, Zürichben etikátlan magatartása elhatárolódtak tevékenységétől. A támadás beleillik a nemzeti intézmények, a Duna TV vagy a Nemzeti Színház elleni támadássorozatba. /Népszabadság, márc. 8./ Tabajdi Csaba, a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára problematikusnak érzi az MVSZ-ben az anyaország társadalmi képviseletét. A levél valós problémákat feszeget, ugyanakkor úgy tűnik, folytatta az államtitkár, hogy a nyilatkozók nem tájékozódtak a szövetség belső munkájáról. Közvetlenül a nyilvánossághoz fordultak anélkül, hogy az MVSZ-szel konzultáltak volna a problémák orvoslásáról. /Népszabadság, márc. 10./ Az Országgyűlés házbizottsága állást foglalt a levélírók nyilatkozatával kapcsolatban: társadalmi szervezetek alkotmányban rögzített autonómiáját sértené, ha a törvényhozás beleavatkozna az MVSZ ügyeibe. /Magyar Hírlap, márc. 11./2006. november 22.Több mint kétszáz baranyai roma a napokban a jobb megélhetés Svédországba utazott. A magyar jobboldal szerint Gyurcsány-kormány nem képes szociális biztonságot nyújtani a magyar állampolgároknak, a baloldal viszont egyéni akcióként próbálja beállítani a romák felkerekedését. Mindössze hat éve történt, hogy mintegy ötven magyarországi roma Strasbourgban kért (és kapott) menedékjogot, döntésük mögött bűncselekmény lapult. Az akkori ellenzék rögtön rasszizmust kiáltott, budapesti értelmiségiek egy csoportja pedig hálálkodó levélben köszönte meg Jacques Chirac francia államfőnek, hogy országa befogadta a hazájukban „idegengyűlöletnek kitett” romákat. Romániában más a helyzet. A bukaresti kormányok rá se hederítenek, hogy az elmúlt tizenhat évben több tízezer roma vándorolt ki az országból. Romániában egyetlen romastratégiára futotta: inkább külföldön kolduljanak, lopjanak, raboljanak, gettósodjanak a cigányok, mintsem szülőföldjükön. /Rostás Szabolcs: Romák és politikák. = Krónika (Kolozsvár), nov. 22./ Emlékeztető: 2001. márciusában magyar értelmiségiek nyílt levelet intéztek Lionel Jospin francia kormányfőhöz, megköszönve, hogy az illetékes francia hatóság menekültként ismerte el a roma (cigány) kisebbséghez tartozó magyar állampolgárok egy csoportját, a Zámoly községből Franciaországba menekült roma közösség tagjait. „Elkeserítőnek tartjuk, hogy ma, több mint tíz évvel a magyar demokratikus jogállam újjászületése után, még mindig vannak Magyarországon emberek, akiknek megalapozottan kell tartaniuk attól, hogy származásuk miatt hátrányos helyzetbe kerülnek, üldöztetés áldozatai lehetnek. Hisszük, hogy a francia társadalom szolidaritása a menedékkérőkkel és a francia hatóság döntése tanulság lesz a magyar társadalom számára.” Az aláírók között volt többek között Eörsi István, Esterházy Péter, Faludy György, Gombár Csaba, Halmai Gábor alkotmányjogász, Jancsó Miklós filmrendező, Kende Péter, Kenedi János, Kis János, Konrád György, Kőszeg Ferenc, a Magyar Helsinki Bizottság elnöke, Lengyel László, Nádas Péter és Tamás Gáspár Miklós.2009. október 19.Az egykori keleti tömb országai közül legalább kettőben, Magyarországon és Romániában több százezer, kommunizmus korabeli titkosszolgálati iratot tartanak vissza, amelyek olyan egykori kulcsszereplőkkel kapcsolatosak, akik közül néhányan még mindig hatalommal bírnak az üzleti életben, a sajtóban és a politikában – olvasható a The New York Times és a The Washington Post honlapján október 18-án közölt összeállításban. Magyarországon a nemzetbiztonsági szolgálatok a dossziék 27 százalékát elzártan tartják, mivel azok továbbra is szigorúan titkosnak minősülnek – mondta Kenedi János kutató. Romániában továbbra is több tízezer akta titkos. Egy neves politikai elemző szerint a kulcsfigurákkal kapcsolatos iratok soha nem lesznek hozzáférhetők, „ezt nem lehet végrehajtani, mivel még mindig ők irányítják az államot, ott vannak a politikai pártokban, a nem kormányzati szervezetekben, a sajtóban, az üzleti életben”. /Magyarország és Románia több százezer iratot titkosít. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 19./2015. március 13.A második legősibb foglalkozás: miért nem kutatja a politikatudomány a titkosszolgálatokat?A kommunista rendszer összeomlása egészében múlt időbe tette ezt a kérdést – mondja Révész Béla, titkosszolgálatokat kutató politológus. - Társadalomtudományi szempontból mit értünk pontosan a titkosszolgálatok kifejezés alatt? – Erre sem a társadalomtudományokban, sem a titkosszolgálatok praxisában nincs „pontos” meghatározás, nem is lehet. Általában sem létezik a priori igazság, tehát nem is ismerhető fel eleve, mi az egyedüli igaz és helyes álláspont – miért a titkosszolgálatok fogalma lenne ez alól kivétel? Az viszont igaz, hogy vannak olyan közös elemei a titkosszolgálatoknak, amelyek a rájuk vonatkozó vizsgálódások számára is közös kutatási tematikát körvonalaznak. Ezt a közös nevezőt jelezheti, hogy a mindenkori titkosszolgálatok (államvédelmi, állambiztonsági, nemzetvédelmi, nemzetbiztonsági szervek, elhárítás, hírszerzés, politikai rendőrség stb.) általában nem nyilvános szabályozás mellett, leplezett intézményi keretek között, titkos hivatásos állománnyal és információs hálózattal, operatív módszerekkel, speciális technikákkal vesznek részt a legváltozatosabb formájú szuverén hatalmak védelmében. A „második legősibb foglalkozás”-ról van szó, amely a korai időszakban még csak az uralkodó személyét védő bizalmi emberek csoportját jelentette, majd az állam fokozódó intézményesülésével bonyolult struktúrával és differenciált feladatrendszerrel működő terjedelmes szervezetté vált. A rájuk vonatkozó elméleti kutatások viszont jelentős lemaradást mutatnak. Ön több írásában is arra hívta fel a figyelmet, hogy a politikatudomány nem ismerte fel kellőképpen a titkosszolgálatok és azok működésének politikai és politológiai relevanciáját. Mivel magyarázható az, hogy a politológia nem tartja fontosnak a titkosszolgálati tevékenységek elemzését, és az eddigi kutatások zöme történeti, normativista irányból közelít a problémakörhöz? – Valóban, ha betérünk egy könyvesboltba, vagy belepillantunk egy elektronikus könyvtári katalógusba, a titkosszolgálatokkal foglalkozó címek döntő többsége múlt időben foglalkozik a szolgálatokkal. Ezek tömeges publikálása azt a látszatot keltheti, mintha minden rendben lenne a titkosszolgálatok vizsgálata körül. Közben pedig csak arról van szó, hogy a mindenkori hatalomváltások után az új politikai vezetés előszeretettel használja fel a korábban titkolt iratokat a korábbi hatalom erkölcstelen, aljas, korrupt voltának leleplezésére, amelynek főszereplője éppen a korábbi titkosszolgálat. Ez vagy igaz, vagy nem, de az biztos, hogy a hatalom mindig válogat ezen dokumentumok körében, nehogy esetleg az ő érintettségük is kiderüljön. A történész viszont örül, hiszen olyan források birtokába juthat, amely hosszú időre kutatási témát, publikációs lehetőséget, oktatási kurzusok beindítását és fokozatszerzési esélyt biztosíthat számára. Annak, hogy a politológia tematikájába egyáltalán nem kerültek be a titkosszolgálatok kutatásának alapjai sem, ugyanaz a magyarázata, mint ahogyan pl. a szervezetszociológia, a döntéselmélet, a társadalomlélektan vagy a kommunikációelmélet sem reflektál erre a jelenségre. A modern, polgári társadalom számára evidenciának tűnik, hogy a titkosszolgálatok vizsgálatának kutatási terepe a diktatúrák környékén keresendő. A kommunista rendszer összeomlása pedig egészében tette múlt időbe ezt a kérdést. A jogtudomány normatív szemlélete hasonló okokra vezethető vissza. Az alkotmánytan, a közigazgatástan számára a „jó állam” a releváns kutatási téma, a „periférikus” titkosszolgálatok csak mellékesen, mint hatályos, vagy éppen módosítandó joganyag kerülhetnek szóba. A politológia számára pedig a posztkommunista érában egyértelműen a hatalomgyakorlás demokratikus alapjai, a közpolitikai viták, az integrációs mechanizmusok váltak központi kutatási területekké, és örömmel hagyta meg a titkosszolgálatok kutatását a társadalom- és politikatörténet művelőinek. Ez a helyzet egyébként a nemzetközi szakirodalmat figyelve általában is jellemző. Milyen szempontok alapján lehet releváns, érvényes a titkosszolgálatok működése a politikatudományi vizsgálódás számára? – Gyakran azt hiszik, hogy a titkosszolgálatok csupán hírszerzéssel foglalkoznak. Pedig ennél sokkal fontosabb, hogy a mindenkori hatalmi vezetés, mint a hírigények megrendelői, nem önmagukban kíváncsiak az ellenséges tényezők céljaira, szándékaira, intézkedéseire. Ezen információk birtokában ugyanis a veszélyeztető, fenyegető, kockázati tényezők mérlegelését követően elsősorban éppen a titkosszolgálatokat aktiválja ezek elhárítására, az ellenséges – annak vélt vagy csak annak beállított – tevékenység ellenőrzésére, megelőzésére, megakadályozására, megszakítására, elterelésére, elhárítására. Mindkét esetben lenne vizsgálni valója a politológiai kutatásoknak. A szolgálatok minden esetben olyan „mélyről jövő” információkat igyekeznek megszerezni, amelyek csak az ő sajátos kapcsolati rendszereik, speciális titkosszolgálati eszközeik és módszereik felhasználásával lehetségesek. Ezek értékelése és elemzése azonban olyan sajátos szelekciót is tartalmaz, amely bizonyos prioritásokat is megfogalmaz a döntéshozó irányába. Hogy éppen milyen ajánlásokat tartalmaz egy-egy előterjesztés, nagyban befolyásolja a döntéshozó végső elhatározásait – tudjuk a döntéselmélet ábécéjéből. Ily módon nem a „rosszul” vagy diszfunkcionálisan működő szolgálat válik a döntést befolyásoló tényezővé, hanem a szervezeti működés eredményeképpen lesz részese a politikai döntéshozatalnak. Nem beszélve a szervezeti „inerciáról”, amikor saját szervezeti érdekei is motiválhatják ezen szerepét, vagy éppen más politikai tényezők használják fel a titkosszolgálatok kivételes presszionáló lehetőségét. A másik esetben, amikor a titkosszolgálat nem a szeme, füle a hatalomnak, hanem éppen a keze, még közvetlenebb a politikai érintettsége a titkosszolgálatoknak. Itt a kutatásnak például azokat a folyamatokat kellene elemzés tárgyává tenni, melyek során a hatalmi érdekek képviseletében konkrét emberi és csoportközi viszonyokat alakítanak át, változtatnak meg, amelyek a politikai szereplők gondolkodásformáinak, célkitűzéseinek, attitűdjeinek, érzelmi beállítódásainak, személyes kapcsolatainak stb. módosításán, befolyásolásán, „felülírásán” keresztül valósíthatók meg. Érdemes ismét hangsúlyozni, hogy ez nem a „rossz” szolgálatok természetéből adódik, hanem a titkosszolgálatok örök tulajdonságaiból. A titkosszolgálati tevékenység immanens jellemzője a titkosság, az ügyek titokban való intézése, menedzselése. A korlátozott körülmények között milyen módon érhető tetten a kutató számára a vizsgálandó folyamatok esszenciája? – A titkosszolgálatok lényegüknél fogva rejtőzködőek. Az viszont olcsó kifogás lenne, ha erre hivatkozva lemondanánk a vizsgálatukról. A csillagász sem mondja, hogy mivel a végtelent úgysem lehet megismerni, ezért tegyük le a távcsövet. Más dolog, hogy a szokottnál nagyobb erőfeszítéseket kell tenni a kutatási tárgy megismeréséért, mint egyéb vizsgálódások esetében. Az viszont látható, hogy a politológusok is inkább a könnyebb ellenállás irányában keresik kutatási témáikat, ahol a már hagyományosan jól kidolgozott témakörök irodalma segíti őket megbízható sorvezetőkkel. Létezik általános módszertana a titkosszolgálatokat vizsgáló politológiának, vagy ez még kidolgozásra vár? – Mivel az ez irányú kutatások voltaképpen még el sem kezdődtek, nehéz lenne bármiféle metodológiát felfedezni. De mivel valamiféle metadiszciplináris vizsgálódásra lenne szükség, nyilván az érintkező tudományterületek jól felhasználható módszertani útmutatással szolgálhatnának. Ha az „ellenség észlelése és az ellenségkép megfogalmazása” kutatási témát vennénk példának, ebben a politikai kommunikáció, a tartalomelemzés, a politikai szemantika változatos eszköztára megfelelő segítséget nyújtana. De a „humán tényezők és a digitális technika viszonya a posztmodern hírszerzésben” téma már a számítástechnika módszereinek alkalmazását is szükségessé teszi. A titkosszolgálatok léte és működése megosztja a közélettel aktívan foglalkozó rétegeket. A legtöbben egyetértenek abban, hogy a titkosszolgálatoknak a nyilvánosságra is tartozó ügyeit közzé kell tenni, ám a mindenkori politikai hatalom többnyire ellenérdekelt ebben a folyamatban. Hol húzódik a határ a nyilvánosság és nem nyilvánosság között, egyáltalán ki húzza meg ezeket a határokat, és ezek mennyire átjárhatók? – Elméleti megalapozottsága és kidolgozottsága miatt mérvadó lehetett volna a Kenedi János elnökletével 2008-ig működött Szakértői Bizottság jelentése. Ez az állambiztonsági iratok nyilvánossága, a szellemi kárpótlás és a tudományos megismerés garanciáit leginkább egy új törvény, a „dossziétörvény” elfogadásával látta volna megvalósíthatónak. A jelentés szerint ez egyszerre járulhatna hozzá az alkotmányban biztosított emberi jogok kiteljesítéséhez, illetve az állambiztonsági iratok minél teljesebb nyilvánossá tételéhez. A jelentést a politikai változások sajnos teljesen mértékben negligálták, pedig megállapításai praktikus megoldásokat tartalmaztak, elvi alapjai pedig az UNESCO-nak „az egykori elnyomó rendszerek állambiztonsági irataival” kapcsolatos 1994-es vizsgálatának megállapításaival is egybecsengtek. Eszerint „Az elnyomó szervek iratai az egész ország örökségét képviselik. Mi több, ezek az egész emberiség örökségét jelentik abban az értelemben, hogy tudatosíthatják a nemzetekben az intolerancia, a fajüldözés és a politikai totalitarianizmus veszélyét”. Ön szerint mi annak az oka, hogy a közvéleményt sokkal jobban érdekli a különböző titkosszolgálatokban funkciót betöltők személye, mint a szolgálatok működésének megértése? – Az utóbbi években mérséklődött a közvélemény érdeklődése a „ügynökügyek” iránt. A kilencvenes években a rendszerváltás előtti hálózati személyek (az „ügynökök”) megítélése meglehetősen egységes volt, egyes „nagy nevek” napvilágra kerülése pedig különösen nagy vihart kavart. Ebben fordulatot Medgyessy Péter miniszterelnök botránya eredményezett. Az érdeklődőbb közvélemény ekkor szembesült azzal a tanulási folyamattal, hogy a szolgálatokkal együttműködő személyek nem mindegyike „ügynök”, hanem lehet „titkos megbízott”, vagy „titkos munkatárs”, esetleg hálózaton kívüli, mint az „alkalmi megbízott”, a „társadalmi” vagy a „hivatalos kapcsolat”. Ráadásul Medgyessy Péter a maga „szigorúan titkos tiszti” besorolásával nem is a belső, hanem a kémelhárítás vonalán – mint mondotta – „óvta” a nyolcvanas évek elején a Pénzügyminisztériumnak a Valutaalapi és Világbanki csatlakozással kapcsolatos titkait. 2010-et követően pedig jócskán összezavarta még a kormánypárti szimpatizánsokat is az a kormányzati magatartás, amely nyíltan felvállalta a korábban az állambiztonság főcsoportfőnökségen foglalkoztatottak magas beosztásokba való alkalmazását – különösebb magyarázat nélkül. A jelenlegi tendenciák alapján, hogy látja, fog-e változni a közeljövőben a politikatudomány hozzáállása a titkosszolgálati kutatásokhoz? – Táplálhat bizonyos averziót a téma iránt az olyan „finnyás” megítélés, amely erkölcstelennek, „piszkosnak” minősíti az olyan szervezeteket – és a velük való foglalatosságot −, amelyek arra törekednek, hogy másokról intim adatokat gyűjtsenek titokzatos célokból. De mindez egyáltalán nem teszi nem létezővé ezek tevékenységét, még ha elegánsabb is negligálni őket. Ugyanakkor minden, a titkosszolgálatokra vonatkozó szakmai vita termékeny hatással lehet a politológiai vonatkozású kutatás és oktatás helyzetére. A diskurzus jövőbeni tárgya már nem egyszerűen az önálló kutatás-oktatás puszta léte, hanem annak tudomány-rendszertani helye, tematikájának és kutatásának esélyei, módszertani problémái, oktatásának lehetőségei, valamint a megismerhetőség esélyei körül zajlanának. E tekintetben a jelenleg domináns politológiai kutatói körtől áttörés nem várható. Jellemző napjaink egyik legjelentősebb tanulmánygyűjteményének a valóságtól eltávolodó szemléletére, hogy miközben a magyar politikai intézményrendszer jelenlegi szereplői körébe gond nélkül besorolja az Államadósság Kezelő Központját, a közel hatszáz oldalon egyszer sem lehet a titkosszolgálatok nevével találkozni. Talán egy következő politológusi generáció felfedezi magának a kérdés súlyát és fontosságát. Révész Bélától azt is megkérdeztük: igazolható-e tudományos módszerekkel, hogy a titkosszolgálatok alkalmanként tényleges szerepet töltenek be a politikai folyamatok alakításában, illetve vannak-e olyan területek, melyeken kimutatható a titkosszolgálatok politikára gyakorolt hatása? A szakember válaszát és saját kedvenc példáját viszont annyira érdekesnek találtuk, hogy külön, egy második részben közöljük. Révész Béla Jogász, szociológus, a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Politológia Tanszékének docense. Kutatási területe: a hidegháború korszakának politológiai, szociológiai és eszmetörténeti vizsgálata, különös tekintettel a titkosszolgálatok szerepére, illetve a rendszerváltás időszakára. (Fotó: Somorjai László/Hetek) Transindex.ro lapozás: 1-4
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
